Értékelés: 4*
Amikor először olvastam a könyv fülszövegét már biztos voltam benne, hogy én ezt a könyvet mindenképp el szeretném olvasni egyszer, mert az alapötlet nagyon tetszett és kíváncsivá tett, szóval ezúton is köszönöm a a könyvet és a lehetőséget Bridge-nek és a Lybrum Kiadónak.
Amikor először olvastam a könyv fülszövegét már biztos voltam benne, hogy én ezt a könyvet mindenképp el szeretném olvasni egyszer, mert az alapötlet nagyon tetszett és kíváncsivá tett, szóval ezúton is köszönöm a a könyvet és a lehetőséget Bridge-nek és a Lybrum Kiadónak.
Rachel Wardnak a Számok az első könyve, ami A káosszal és Az örökkévalóval alkot teljes trilógiát.
Ebben a történeten az író egy izgalmas és mai, néha furcsa és bosszantó nyelvezetű regény lapjain fogalmaz meg igazán fontos kérdéseket életről, halálról, sorsról, szerelemről, összetartozásról, különleges képességekről és magukba zárkózó kamaszok lelkivilágáról.
Jem tizenöt éves, londoni lány, zűrös kamasz. Mióta az anyja kábítószer túladagolásban meghalt, egyik nevelőszülőtől a másikhoz kerül, tehát tudja, hogy semmi sem tart örökké. Nem létesít kapcsolatot az emberekkel, hisz úgyis csak elveszíti őket, ahogy eddig mindenkit, próbál nem a szemükbe nézni, mert nem akarja látni a számukat és ezt a titkát őrzi már 15 éve.
"Mindenkinek van a szemében egy szám, de gondolom én vagyok az egyetlen, aki ezt meg is bírja látni. Amúgy, én se csak úgy egyszerűen látom őket, persze, hanem valahogy ott vannak. A levegőben vannak. Vagyis inkább úgy belülről jelennek meg nekem. Érzem ezeket a számokat. Valahol a szemem mögött érzem meg őket. De azért ott vannak, tényleg. Nem lényeg, ha nem hiszel nekem, attól még ott vannak. És tudom is mit mutatnak. Akkor értettem meg, amikor az anyám meghalt."
London egyik külvárosi negyedében szegődik Jem mellé Spider, a nyurga és izgága fekete srác, aki megpróbál a társa lenni. De el lehet-e mondani valakinek végre a számok és a halál titkát? Mi történne, ha mindannyian előre ismernénk halálunk időpontját?
Amiről még szót ejtenék, az a borító, ami iszonyatosan tetszett. Mind a színvilág, mind a hátulján lévő - a könyvben szomorú véget érő - London Eye-t árázoló kép miatt. Imádtam ez egészet úgy, ahogy volt.
"Elhallgatott, de nem vágtam közbe. Tudtam, hogy még maradt mondanivalója."
"Mindannyian tudjuk, hogy amikor felébredünk reggel, akkor egy újabb nappal közelebb kerültünk megint a halálhoz. Csak becsapjuk magunkat és úgy teszünk, mintha nem így lenne."
"Semmim nem volt, szóval, akkor most már bármit megtehettem. Bármit, amit csak akartam. Semmim nem maradt, amit elveszíthetnék."
"Ekkor már elkezdett szirénázni bennem a riasztó, benne a fejemben. Mert az egyik részem pont valami ilyesmire vágyott mindennél jobban a világon – hogy legyen végre valaki, akivel együtt lóghatok, hogy egy kis időre olyan legyek, mint mindenki más. De a másik részem is ott sikoltozott benn, hogy húzzak már innen a francba, hogy ne keveredjek bele semmi ilyesmibe. Először megszoksz valakit, elkezdesz kedvelni, aztán meg lelép. A végén mindenki lelép."
