Az előző blogban: 2009. december 22.
Értékelés: 5*
"Ha nem lennének angol kosztümös filmek és szürkéskék szemek, a világ is sokkal biztonságosabb hely volna. Legalábbis így vélekedik Mészöly Dóra, a LEI magazin újságírója, amikor elhatározza, hogy interjút kér a híres angol színésztől, Edward Yorke-tól. A feladat egyszerűnek tűnik, hiszen a férfi éppen Budapesten forgatja legújabb filmjét, ám a kezdeti biztató jelek után az ügy egyre bonyolultabbá válik… A lány váratlan akadályok sorával találja magát szemközt, ám az egyébként is makacs természetű Dóra nem ismer lehetetlent. Minden találékonyságát latba vetve üldözi tovább a színészt, miközben kalandjai hol filmgyári díszletek közé, hol egy magánnyomozó irodájába, hol az éjszakai Budapest kocsmáiba, hol egy londoni szállodába sodorják. De vajon sikerül-e rátalálnia Edwardra?"
A fülszövegben leírtakhoz nem tudok sokkal többet hozzátenni. A nagyon bíztató kezdetek után, amikor a színész ügynöke megígéri Dórának, hogy interjút készíthet Edward-dal júliusban, valahogy minden csak bonyolódik és bonyolódik. Az ígéret ellenére az ügynök nem áll vele szóba a megadott időpontban, nem akar vele személyesen találkozni, az LCTVhez irányítja, akik szintén nem túl együttműködőek az ügyben (vagyis Daniela). Ezek után ez még jó néhányszor megtörténik. Dóra kap egy ígértet, reménykedik, majd megint minden elromlik a dolog és újra kezdődik ez az egész. Mindenféle dologba belekeveredik. Éjszakai klubok és pubok látogatása, magánnyomozó megbízása, pincérek lefizetése, beszélgetésbe elegyedés a film többi szereplőjével és még sorolhatnám. Ami az elején egy egyszerű interjúnak indult egy angol színésszel, akit Magyarországon is bálványoztak, az sokkal bonyolultabb lesz. Dóra érzelmileg is kötődni kezd ehhez a munkához. Mindenképp meg akarja csinálni. Érzelmi hullámvasútba kerül. Egyszer fent...egyszer lent. Mindez aszerint alakul, ahogy a megbeszélések állnak. Lassan kezdi úgy érezni magát, mint egy hollywoodi film hősnője. Azt nem árulom el, hogy végül elkészült-e ez az interjú - az olyan lenne, mintha egy krimi esetén elmondanám, hogy ki a gyilkos -, de a történet vége mindenesetre érdekes. Dóra megkapja a magyar filmstúdió amerikai tulajdonosának telefonszámát, aki elmondja neki, hogy mit és hogyan kellett volna csinálnia, mit rontott el és miért nem sikerült olyan hosszú ideig megcsinálnia az interjút...Azt is hozzáteszi, hogy ha rögtön hozzá fordult volna, akkor nem kellett volna ennyi mindenen végigmennie. (Persze...azért nem biztos, hogy megkapta volna a telefonszámát rögtön az elején.)
Tetszett, bár a cím alapján másra számítottam, nem arra, hogy egy újságíró számára elérhetetlen az áhított interjú alany. Lehet, hogy nem minden interjú jár ennyi rohangálással, de azért talán engedett egy kis bepillantást ebbe a munkába. Szórakozásnak jó volt. Egyébként az utolsó idézetet akár én is mondhattam volna.
"A szerző a könyvből származó teljes bevételt a Hajrá Peti! Alapítvány a Baleseti Oxigénhiányos Gyerekek Gyógyulásáért számára ajánlja fel, mert, ahogyan a könyv utószavában írja: „Petinek és szüleinek köszönöm, hogy ráébresztettek, nem az az igazi tragédia, ha nem készíthetek el egy interjút. Ugyanakkor arra is megtanítottak, hogy aki hisz valamiben és nem adja fel, annak még a lehetetlen is sikerülhet." (A link és a szöveg INNEN )
"Egy pillanatra se higgyük, hogy bárkit is érdekel, mit gondolunk, mit mondunk, mit csinálunk, mit veszünk fel, egyáltalán, élünk-e, halunk-e. Az emberek olyannyira el vannak foglalva a világon legfontosabb személlyel, azaz saját magukkal, hogy a társaik tökéletesen hidegen hagyják őket. Ez a felismerés talán szolgáltathat okot aggodalomra, engem viszont inkább felszabadított a megfelelés kényszere alól."
"Pestet szidni, csak a pestieknek van joguk. Ahogy Presser Gábor mondaná, a miénk, mert mi viseljük el."
