Értékelés: 3*
"Louis Rosen és társa eddig zongorákat árult, mostantól azonban embereket. Pontosabban történelmileg hiteles szimulákrumokat olyan személyiségekről, mint például Abraham Lincoln. A gond csak az, hogy az érdeklődő egy kapzsi milliárdos, aki olyasmire akarja használni a szimulákrumokat, ami illegális. És az sem biztos, hogy lehet csak úgy adni-venni egy olyan valakit – valamit? –, mint a Lincoln-szimulákrum.
Vajon egy elektromos Lincolnt nem illet meg annyi jog, mint a teremtőit? Vajon az a gép, amely törődik és szenved, nem ér annyit, mint egy nő, aki egyikre sem képes?"
Ez volt az első Philip K. Dick könyv, amit olvastam, szóval ezúton is köszönet érte Lobo-nak és az Agave kiadónak.
Az előbb említett okból nincs összehasonlítási alapom, így csak annyit tudok, hogy ez a könyv nem került be a kedvenceim közé, annak ellenére, hogy a fülszöveg alapján azt gondoltam, hogy szeretni fogom. Ennek az oka egyrészt az, hogy a fülszövegben említett dolgok csak pici részét képezik a történetnek, másráészt az, hogy egyáltalán nem értettem szimulákrum kérdés és a pszichózis, a skizofrénia, az elmebetegségek témaköre mellé szépen lassan beépülő szerelmi szálat és különösebben nem is érdekelt. Sokkal jobban érdekelt ennél a Edwin M. Stantin és Abraham Lincoln szimulákrumának viselkedése és az a kérdéskör, amit a fülszöveg utolsó mondata felvet.
Ha nem olvasom el a fülszöveget, akkor nem vártam volna semmi ilyesmit és sokkal jobban élveztem volna a könyvet, így viszont a befejezés után maradt bennem egy furcsa hiányérzet és egy rakás kérdés.
Amiben biztos vagyok az az, hogy nem ez az utolsó Philip K. Dick könyv amit olvastam, mert azt hiszem érdemes megpróbálkoznom még egy művével, mielőtt végleg leírnám magamban.
